A Vízöntő-kor első pápája - Kereszténység - Filozófia, vallás - Alapinfo
Filozófia, vallás
Létrehozva: 2011.01.06

A Vízöntő-kor első pápája


Most, amikor e sorokat írom, a világ II. János Pál pápát gyászolja. Még nem tudjuk kit fog köszönteni a bíborosok gyülekezetének „Habemus papam!” felkiáltása, ki, és milyen ember lesz az utódja. Annyi biztos, nem lesz könnyű dolga: az egyháztörténet nagy egyéniségének kell nyomdokaiba lépnie. Azt sem tudjuk megjósolni, de gyanítjuk, hogy szentté fogják avatni, bár megítélésében a megjelent nekrológok és értékelések olyan ellentmondásokat tartalmaznak, amelyeket – az elemzők szemléletének megfelelően – egyaránt lehet pozitívan és negatívan minősíteni. Nem feladatunk, hogy a katolikus egyházfő hivatásbeli vagy egyházpolitikai ténykedését megítéljük, inkább az vizsgáljuk meg, mennyiben felelt meg e nagy formátumú személyiség a kor szellemiségének.

A történelem valamennyi ármeneti korszaka nehéz. Még ott van az előző kor szelleme teljes súlyával, tudatosan vállalt és megőrzendő örökségével (ez egy vallás esetében meghatározóan fontos), de ott van az a tehetetlenségi  erő is, amely a továbblépést megnehezíti.  Jelentkeznek az új kor inspiráló impulzusai is, és nehéz, hosszú, feszültségektől és katasztrófáktól terhes az átmenet. Ahogy Hamvas Béla bölcsen megjegyzi, még nem tudjuk, milyen lesz a Vízöntő kora, csak azt, hogy milyen az átmenet, amiben élünk. Bár abban, hogy mikor is zárul(t) le a Halak kora, az asztrológusok sem értenek egyet, és minden valószínűség szerint azoknak van igazuk, akik nem látják olyan fontosnak egy pontos pillanat meghatározását, az átmenet ténye nem szorul bizonyításra.

A korszakváltás azért fontos a kereszténység történetében, mert Jézus és tanítása indította és határozta meg a Halak korszakát: a szemet szemért, fogat fogért szemléletű kemény, megengesztelhetetlen ószövetségi istenkép és törvények után a szerető és megbocsátó Isten, az ember számára az ember- és istenszeretet lettek a legfőbb követendő eszmények. (Más kérdés, hogy mennyiben sikerült ezt a gyakorlatban követnünk.) Míg például a hinduizmus több korszakváltás után is rendíthetetlenül él tovább, a keresztény egyházak életében ez az első ilyen megpróbáltatás, nagyobb minden eddigi teherpróbánál. Nyugodtan értékelhetjük úgy, hogy II. János Pál történelmi és kozmikus hivatása volt, hogy egyházát – legalábbis részben – átvezesse e változásokon. Nem tudjuk, ő személyesen hitt-e a precessziós világkorszakok tanításában, hiszen ez nem tartozik a kereszténység által hivatalosan elismert dolgokhoz, de egész munkássága azt mutatja, tudatosan vagy tudattalanul, de ebben élt, mélyen vallásos és spirituális emberként (ezt horoszkópja is mutatja) a kor minden rezdülésére így vagy úgy, de reagált.

Wojtyla atya lengyel emberként sem elégedett meg azzal, hogy a szószékről hirdesse a humanitást, vezető egyénisége volt az antifasiszta ellenállásnak és nem fogadott el semmilyen zsarnokságot és gyűlölködést. Idegenként került a Vatikánba, és nyilván nem kis ellenállást kellett legyőznie, hiszen századok óta ő volt az első nem olasz egyházfő Szent Péter székén és mindig megmaradt lengyelnek. Személyisége sajátos vegyüléke volt a konzervativizmusnak és haladásnak, vagy ahogy a lapok írták, egyszerre volt kemény vezető és a fiatalokkal együtt éneklő „sztár-pápa”. E kettősséget megértjük, ha tudjuk, hogy a Vízöntő jegyének két ura van: a Szaturnusz és az Uránusz bolygók, illetve a velük meghatározható tulajdonságok. Míg a Szaturnusz a keménység, hajthatatlanság, a kötelességek és korlátok jelképe, az Uránusz a minden korlátot átlépő újítás, haladás, spirituális fel- és megvilágosodás, földi szinten pedig az olyan változások elindítója, amely a társadalmi forradalomtól a technikai újításokig és az informatikai robbanásig minden ilyesminek erőt ad.

A pápa számos kérdésben kérlelhetetlenül konzervatív volt: Nem volt hajlandó foglalkozni a feminizmus által felvetett kérdésekkel, ellenezte a válást, nem csak az abortuszt tiltotta, de a fogamzásgátlást is. Az egyházon belüli sok évszázados jelenléte ellenére nem nézett szembe a homoszexuálisok problémáival, megmaradt az ószövetségi elítélő szemlélet mellett.

Nem reagált az AIDS kihívására sem. Az egyházon belül az utolsó években kipattant szexuális visszaélések ellenére ellenállt annak, hogy a papi nőtlenség dogmáját felülvizsgálja. Bár sokan a konzervativizmus megnyilvánulását látják abban is, hogy mint Isten és ember ellen való dolgot, elutasította a klónozást, ez inkább a spirituális ember ellenérzése azzal szemben, amikor az ember istent akar játszani. Gondoljunk arra, hogy az ezoterikus felfogásban az ember eredendő bűne és bukása ugyanez volt, a szembeszegülés a világ isteni rendjével!

Első éveiben úgy tűnik, tehetetlen volt azzal a széthullási folyamattal szemben, ami az egész kereszténységet jellemezte: a materialista világszemlélet sok embert elfordított az Istentől. Generációk nőttek fel így: a szocialista országokban a hivatalos ideológia volt a fő ok (a lengyelek ennek ellenére hívők maradtak), a nyugati országokban pedig a fogyasztói szemlélet hitette el az emberekkel, hogy az anyagi javak birtoklása az ember legfőbb célja. Bár a folyamat megállítása nem egy élet műve, vezetése alatt változott, emberközelibb lett a liturgia, olyan közösségek alakultak ki, amelyek érdeklődési kör és korosztály szerint meg tudták érinteni és közösségbe szervezni az emberek egy részét egy-egy nyitottabb szemléletű pap körül, sőt emlékszünk a beat-misék próbálkozásira is, amikor a zene révén szerették volna a fiatalokat a templomba csalogatni.

A kor szellemét érezte meg a pápa, amikor megkezdte a közeledést más vallásokhoz. A Vízöntő kor szellemisége az Egyetemes Létező/Létezés egyetemes tisztelete, nem pedig elszigetelt egyházak küzdelme a hívekért és egymás ellen a kizárólagosan birtokolt nagybetűs „igazság” jegyében.  Nem fordult eddig elő, hogy a pápa belépjen egy mecsetbe vagy zsinagógába, sem pedig az, hogy elzarándokoljon a Siratófalhoz, (sokak prüszkölése ellenére) -a keresztények idősebb testvéreinek nevezze a zsidókat-, vagy együtt misézzen a Dalai Lámával! Ezek az ökumené, sőt az egyetemes szellemiség felé tett óriási lépések voltak. Ez a pápa fejet hajtott azok emléke előtt, akiket a katolicizmus, Jézus és a hit nevében üldöztek, kínoztak és megöltek az előző századokban. Ezzel, bár nem lett kimondva, lényegileg majdnem kétezer éves dogma dőlt meg: a pápai csalhatatlanság és tévedhetetlenség hite. Nem csak elismerte egyháza bűneit, de személyesen szenvedett miattuk. Talán ezért is „vállalta” az évekig tartó lassú haldoklás terhét, engesztelésül – és tanításul a világnak. Tény, hogy amikor az együttérzés és összetartás érzése annyira hiányzik, a pápa szenvedése össze tudta kovácsolni az együttérzésben nem csak a keresztényeket, de a más hitet vallókat is. Sajnos eltávozását nehezítette, hogy míg sokan azért imádkoztak és meditáltak, hogy békében el tudjon menni, hívők milliói azért imádkoztak, hogy felépüljön, még akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy elhasznált szervezete erre már nem képes. Fizikailag úgy halt meg, mint minden beteg, öreg ember, de nagy lelki békével. Halála bizonnyal natália volt abban a keresztény értelemben, ahogy a szentek halála megszületésüket jelenti egy szellemi világban.

Talán túlságosan szeretett szentet avatni (több mint négyszázat avatott és mintegy félszáz embert nyilvánított boldoggá), de nyilván tudta, hogy egy olyan világban, ahol minden vulgarizálódik és profanizálódik, mekkora szükség van az eszményekre. Jellemző módon nem olyanok lettek szentté, akik a világtól félrehúzódva aszkézisben imádták Istent, hanem olyan emberek, akik másokért tettek és vállaltak áldozatot.

A spiritualitás felé tett nagyszerű gesztus volt, amikor mintegy tíz éve kinyilvánította, hogy van az emberek egy, a halál után azonnal továbbélő, intelligens lelki- szellem lényege, amivel nem csak a klinikai halál-kutatások, vagy az elhaltakkal való kapcsolatteremtés valóságát igazolta, de a keresztény teológiában lényegileg mindeddig elhallgatott a túlvilági létezést is elismerte. Halála előtt néhány hónappal jelentette be, hogy a katolikus egyház megkezdte az ördögűző papok kiképezését. Valójában inkább elismerte, hogy ilyen van, hiszen sokan tudtuk ezt eddig is. Erre azért volt szükség, mert világszerte egyre több megszállottság-szerű eset fordul elő, amelyekkel a materialista pszichiátria semmit sem tud kezdeni, szellemi úton pedig jól kezelhetők. Számos lépésével a pápa milliókat győzött meg nem csak a saját emberi nagyságáról, közvetlenségéről és szeretetteljességéről, de arról is, hogy a katolicizmus él, és keresi a továbblépés lehetőségét egy korszerű, a mai ember által elfogadható hit felé – amely valóban az Isten- és emberszeretet alapjain nyugszik, ugyanakkor elismer minden ilyen törekvést bármely egyház részéről. Élete és működése hívő és ateista számára egyaránt példaértékű.

II. János Pál nem hagyott lezárt életművet maga után, és ez így jó, hiszen a kor, amiben ő élt, és mi élünk, szintén a nyitottságról szól. Nyitva maradt az egyház további fejlődésének és változásának lehetősége. Utódjának kell dönteni azokban a kérdésekben, amelyekben ő már nem tudott, például a papi nőtlenség és a világiak házassági-válási kérdései, a nemiséggel kapcsolatos gondok és elhallgatások, az egyház viszonya a természettudományok egyes új felismeréseihez, vagy a spiritualitással és ezotériával foglalkozókat érintő reinkarnáció (újbóli) elfogadása vagy elutasítása. Csak remélni tudjuk, hogy az új pápa nem a restauráció híve lesz, hanem vállalja Karol Wojtyla örökségét, és egy korszerű egyház korszerű vezetőjévé tud válni.

MI A VÉLEMÉNYED A FENTIEKRŐL?
Ha nem használja a Facebook-ot, de szeretne hozzászólni, kérjük regisztráljon, vagy lépjen be.


Biztos, hogy törli az replika rolex adatokat? órák rolex


IGEN


MÉGSEM

Kérem várjon...
Fájl feltöltése folyamatban!