Filozófia, vallás
Létrehozva: 2010.12.20

A „da Vinci Kód” kódja


Milliók olvasták és izgulták végig a moziban Dan Brown „A Da Vinci Kód” című művét. Hát hogyne, hiszen kit ne borzongatnának meg az elrejtett kéziratok, rejtjelezett üzenetek, felbecsülhetetlen kincsek? És ha már nekünk nem adatott meg, hogy ilyen rejtélyeket oldjunk meg, legalább gondolatban éljük végig a kalandokat, kiváltképp, ha ilyen izgalmas tálalásban kapjuk őket! Brown tudja, „mitől döglik a légy”: izgalmas krimi, nyomozás, üldözés, gyilkosságra is kész fanatikus, nem kevésbe fanatikuskutatók a „jó” oldalon – és néhány olyan ezoterikus titok, amelyekre kétezer éve nem derült fény. A regény népszerűségét csak fokozta, hogy a Vatikán felháborodottan tiltakozott ellene, szentségtörőnek és valótlannak bélyegezve a regényben tényként állított – vagy feltételezett – dolgokat.

A kerettörténet maga is egy izgalmas krimi. Egy fanatikus szerzetes meggyilkol a Louvre-ban egy tudós muzeológust, aki halála előtt rejtjelezett üzenetet hagy hátra. Unokája, hivatásos kriptográfus (rejtjel-szakértő) rendőrnő, és egy másik, szimbólumokat kutató tudós rájön, hogy az üzenet Leonardo da Vincire utal, aki a Sion Rendje nevű titkos szervezet nagymestere volt. Ez a szervezet őrizte a templomos lovagrend felszámolása után a Szent Grál titkát és őrzi  (a regény szerint) jelenleg is. Az idős tudós volt a mai nagymester, és azért kellett meghalnia, mert nem akarta kiadni a titkot. Egy mindenre elszánt vallási szervezet el akarja pusztítani a Grált, mert a kereszténység fennmaradását féltik tőle. A megfejtett rejtély újabb és újabb kódolt üzenetek felé vezet, és hőseink egyre közelebb jutnak a Grálhoz. De mi is az a Grál – illetve ahogyan a regényben felvetik: nem mi, hanem ki?

A nyomozás során a keresztény világ legnagyobb rejtélyei kerülnek terítékre. Természetesen nem kell mindent szó szerint venni – már így is kincskeresők és ezoterikus érdeklődők özöne lepte el a regényben szereplő templomokat és Leonardo összes képét is feltehetően sokan vizsgálják át nagyítóval – de a felvetett kérdések enélkül is fölöttébb izgalmasak.

Jézus igazi (?) története

Kétezer éve sejtik, vagy vélik tudni, hogy az evangéliumok (és az Apostolok Cselekedetei) nem tartalmazzák Jézus valódi és teljes történetét – hiszen az egyháznak nyilván jó oka volt arra, hogy miért éppen Máté, Márk, Lukács és János – későbbiekbe átdolgozott – művét szentesítette a fennmaradt közel hetven írás és töredék közül. Szinte nincs olyan jelentős momentum, aminek hihetőségét már kétségbe ne vonták volna. A „Da Vinci Kód” Mária Magdolna eddig is sokakat érdeklő személyére, illetve az ő Jézushoz fűződő kapcsolatára koncentrál.

A kereszténység ezoterikusabb oldalán általános vélekedés, hogy nem csak egy bűnös asszony, aki Jézus hatására megtért, hanem belső tanítvány is, mind között a legkedvesebb. Ezt a közelmúltban egyházi személyek is kimondták már. Ám az ezotéria nem kevesebbet állít, mint hogy ő lett volna Jézus hitvese. Ez nyilván romba döntené a Jézus szüzességének tételét, de azt is, hogy ez lenne a követendő eszmény a keresztény ember (főleg a papság) számára, illetve hiteltelenítené, ahogyan a (főleg korai) kereszténység maszkulinizálódott, életöröm- és nemiségellenes lett. Tudjuk, sokáig még azt is vitatták, van-e egyáltalán halhatatlan lelke a nőnek. Számos műalkotás olyan meghitt pózban ábrázolja együtt Máriát és Mária Magdolnát, hogy lehetetlen nem észrevenni, hogy egy családhoz tartoznak. És ha már felesége volt Jézusnak, nemi életet is élhetett, ha pedig élt, miért ne lehetett volna gyermeke is? Bár ezek a hivatalos egyház szerint a legszentségtelenebb gondolatok, mindig is sokakat foglalkoztattak.

Az apokrif hagyomány szerint Jézus halála után az állapotos Mária Magdolna Arimáteai Józseffel együtt az akkor római fennhatóság alatt álló Galliába, a későbbi Franciaországba ment. A regénybeli fikció szerint itt szülte meg gyermekét, akinek leszármazottai lettek később a Meroving uralkodóház királyai. Utódaik máig is élnek, rangrejtve, hiszen jog szerint a pápai trón őket illetné meg – ezt pedig Vatikán aligha ismerné el. Izgalmas, de nem tudjuk, meddig tart a hagyomány és hol kezdődik az írói fantázia.

A Szent Grál valódi jelentése

A legenda szerint Krisztus Longinus lándzsája nyomán kiömlő vérét az előbb említett József fogta fel, mégpedig ugyanabba a kehelybe, amelyből az utolsó vacsorán ittak. Az ereklye később Britanniába került. Ez a Szent Grál, amely néhány évszázad múltán Artúr király és a legendás Kerekasztal lovagjainak történetében kap központi szerepet. Artúr az égiek által választott uralkodó, akinek hivatása a nagy brit birodalom megalapítása. A Kerekasztal lovagjai Britannia-szerte kerestek egy tárgyat, amelyről azt sem tudták, hogy néz ki, de biztosak voltak benne, hogy felismerik, ha meglátják. A legendák szerint hárman találtak rá végül a Grálra, Galahad, a tökéletes lovag, és társai, Percival (Parsifal), a szent lovag, és Bor, a jámbor szolga. A Grál a Megváltó és az üdvösség jelképe, ugyanakkor Szűz Mária szimbóluma is: szent edény, anyaméh, amelyben az istenség testté lett. A legendák úgy zárulnak, hogy a Grált a dél-angliai Glastonbury apátság kútjában helyezték biztonságba, és azóta is ott rejtezik. Mások szerint Franciaországból került Angliába, majd Frankhonba tért vissza, azóta is ott lappang.

   Sokan úgy vallják, a Grál egy eszme, és nem egy tárgy. A „da Vinci Kód” egy másik értelmezés mellett tör lándzsát, mely szerint Mária Magdolna maga a Grál. Voltaképp a „Szent Grál” kifejezés egy torzulás eredménye. Eredetileg „Sang Real” volt, a „sanguis realis” rövidítése. Ám a latinban a sanguis nem csak vért, életerőt, de vér szerinti leszármazottat is jelent. bárki megkeresheti a szótárban! Így a „Sang Real” Jézus vér szerinti gyermekét is jelentheti, és ennek „edénye” volt Mária Magdolna méhe. Jó tudni, hogy a kehely, korsó, serleg, de a virágok kelyhe is a nőiesség, a női nemi szerv egyik jelképe évezredek óta (mint ahogy a fallosznak a pálca, bot, dárda, kard, oszlop stb.). Ezen értelmezés szerint Nem Péter lett volna a kiszemelt utód, akire Jézus az egyházát építeni akarta, hanem Magdolna és annak gyermeke!

A nő(iesség) szentsége

A vallások történetében egyidősek a női és férfi istenségek, A matriarchátusban értelemszerűen női, míg később férfi főistenek uralkodtak – de sohasem feledték el, hogy a teremtéshez és az élethez mindkét pólus egyformán szükséges. Az isten és az istennő egyesülése a legszentebb misztérium volt. Az istennő-kultuszokban imádat tárgya volt a nő, és a női nemi szervek is. A szertartások során a papok és papnők eljátszották, bemutatták a hívek előtt az isteni nászt – mágikus aktus volt ez az életért, a termékenységért és bőségért, senki semmi pornográfiát nem látott benne.

 A kereszténység szemében mindez undorító pogány szokás volt. Puritán felfogásuk minden földi örömmel szembefordult. Az első századokban megjelent a szűztől születés dogmája, és a szüzesség a szellemi tisztaság szinonimája lett. A nő a bűnre csábítás jelképévé vált, a pudendum pedig egyet jelentett a pokol tornácával. Mindennek hatását a keresztény kultúra a mai napig nem heverte ki teljesen- lásd a nők társadalmi-gazdasági elfogadottságát, terheit akár a fejlett országokban, vagy a szexuális panaszok seregét.

Szinte minden olyan társaság, aki szembeszállt a keresztény dogmákkal, zászlajára tűzte a nő és a nemiség kérdéseit. Sajnos a legtöbbször nem túl okos módon. Végig a középkor folyamán megjelentek kisebb-nagyobb vallásos csoportok, amelyek a szexualitás isteni eredetét próbálták az ókori vallásokhoz hasonlóan hirdetni. Némelyik egészen mókás lehetett, például az a csoport, akik - Isten dicsőségét hirdetendő – télen-nyáron olyan ruhát hordott, amely szabadon hagyta a nemi részeket. Ám az egyháznak nem volt humorérzéke és az inkvizíció kezére kerültek. Megjelent a meztelenség és a nemi aktus a templomban is, ám a legtöbbször fekete misék és egyéb sátánista külsőségek között, amely ahelyett, hogy felemelte volna a testiséget, az egyháznak adott igazolást annak démoni voltáról. Ez végig így volt az újkor folyamán, de még a XX. század elején is, például Crowley elhíresült szicíliai „templomában”. Azon kevesek hangja, akik azon ügyködtek, hogy a nemiség tisztaságát és isteni voltát hirdessék, elveszett a botrányok keltette hangorkánban. A titkos társaságok, amennyiben tényleg meg tudták őrizni tisztaságukat és nem kíváncsiskodó kukkolók, hanem valóban spirituális keresők társaságai voltak, talán megértették a nő, a nemzés-fogantatás, a szexus mélyebb jelentését.

 A templomosok öröksége

A templomosok legendája szerint a Grált a lovagok a Szentföldön, a jeruzsálemi templom alatt találták meg más kincsekkel egyetemben, és ezeknek köszönhették sokáig mérhetetlen gazdagságukat és hatalmukat. Sok éves kutatás után megtalálták Mária Magdolna sírját és  - állítólag – négy ládányi dokumentumot Jézus valódi történetéről. Birtokában voltak a Grálnak tehát. Kutattak a Frigyláda után is – nem tudni milyen sikerrel. Tény, hogy nagy tudás birtokába kerültek, amelyet szimbolikus formában Európa-szerte templomaikban örökítettek meg. Ők jelentették a gótikus katedrális-építészet csúcsát, ahol az egész építmény fő mondandója az Úr dicsősége volt, de minden részlet értelmes jelentéssel bírt – ezeket ma már nemigen értjük – sőt a statika olyan bravúrjaira voltak képesek, amiket a számítógépes tervezés korában is csak csodálhatunk. A rend kiirtása után csakhamar le is hanyatlott a gótikus építészet.

A Vatikán nem nézte jó szemmel egyre növekvő befolyásukat és teljes offenzívát indított ellenük. Fajtalansággal, pogánysággal, bálvány-és sátánimádattal vádolták őket, amiből annyi volt igaz, hogy a kereszténység más, ezoterikus, gnosztikus, dualista felfogását képviselték. Végül is minden fellelhető templomos lovagot kivégeztek, nagymesterüket máglyán égették el, megtalált irataikat megsemmisítették, vagyonukat elkobozták, azt hívén, végleg felszámolták a veszélyes eretnekséget. A kincsek és titkok további sorsa azóta is izgatja a fantáziát. Egyes legendák szerint Angliába került, mások szerint francia földön Troyes mellett egy tóba rejtették – még Hitler is ott kerestette!

Se szeri, se száma azoknak a titkos társaságoknak, akik a templomosok – és a Grál – örököseinek hirdették magukat. A középkori inkvizíció megenyhült annyira az ezerhatszázas évekre, hogy fellendülhessenek a titkos tanok és ezoterikus közösségek alakulhassanak. A legismertebbek a szabadkőművesek és rózsakeresztesek voltak. Mindenki hallott felőlük, de senki – a tagokon kívül – semmi bizonyosat nem tudott róluk. Némelyikük máig fennmaradt, mint tisztán spirituális közösség, mások, mint például az illuminátusok és szabadkőművesek később korrumpálódtak és abba a gyanúba keveredtek, hogy gazdasági és politikai hatalomra tettek szert tisztességtelen eszközökkel – ami természetesen korántsem volt igaz valamennyi ágazatukra. Az irányzatokra és ágazatokra való bomlás meglehetősen nehézzé teszi a tisztánlátást közöttük: ma például világszerte mintegy húsz közösség nevezi magát rózsakeresztesnek és az ősi hagyomány örökösének.

Elfogadott vélekedés, hogy titkos spirituális közösségek mestere, nagymestere volt számos nagy művész, tudós, politikus a középkortól kezdve: Dante, Botticelli, Leonardo, Raffaello, Shakespeare, Victor Hugo, Roger Bacon, Bach, Mozart, Beethoven, Ravel, Sztravinszkij, Newton, Voltaire, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, de még pápák is szerepelnek a sorban. Természetesen mindez nagyrészt feltételezés, hiszen már csak önvédelemből sem tették közzé a neveket, az árulókkal pedig minden bizonnyal maguk végeztek. (Nagy valószínűséggel ma sem mondanak igazat, akik magukat nyilvánosan valamilyen titkos szervezet beavatottjaként hirdetik.) Azt sem tudjuk pontosan, ki melyik szervezethez tartozott, volt-e átjárás közöttük, illetve nagy a valószínűsége annak is, hogy konspirációs okokból különböző elnevezéseket használtak, és a többi titkos szervezethez hasonlóan a tagok csak a velük egy szinten álló tagtársakat ismerhették, legfeljebb a közvetlen vezetőjüket.

A  regényben szereplő Sion-rend is létező szervezet – volt valaha. Történetük után kutatva viszont azt találjuk, hogy a mai Sion-rend nem azonos  a régivel. Az megszűnt, emez meg a II. világháború után alakult szélsőjobboldali szervezet. Állítólag ez még a regény íróját is megtévesztette, hiszen itt mint a titok örökösei szerepelnek.

Az ellenlábas szervezet, az Opus Dei nevű vallási közösség létező alakulat, nyilvános, akár az interneten is megtalálható honlappal. Bár középkori önsanyargató módszereik enyhén szólva anakronisztikusnak tűnnek, aligha vetemednek véres gyilkosságokra a hit védelmében. Őszintén hiszünk abban, hogy ez a korszak a keresztes háborúk, eretnek- és boszorkányüldözések, inkvizíciós rémtettek megszűntével végleg lezárult. A regényben ez meglehetősen negatív színben tünteti fel az Opus Deit, míg a szerző a végén „helyre nem teszi” a dolgokat azzal, hogy tisztázza az addig főgonosznak hitt püspököt.

Leonardo, a titok tudója

Aki figyelmesen szemléli a műalkotásokat, számos furcsaságot fedezhet fel. Oda nem illő részleteket, különös formákat ruhák redőjébe, felhőalakzatokba, fák lombjába rejtve, sokat mondó, kéztartásokat, vizuális trükköket. Ilyen például az anamorfotikus torzítás, amikor csak bizonyos szögből, esetleg tükröző felületen látunk meg valamit. Aligha hihető például, hogy Hans Holbein egyik híres képén a csak oldalról feltűnő hatalmas koponya pusztán ijesztgetésre szolgál, további jelentés nélkül. Csontváry is használta ezt a „rejtjelezést”, de ezen kívül is számos figurát rejtett el a képein, amelyek értelmezésén máig is kutatók dolgoznak.

A keresztény ikonográfiában rengeteg (valaha jobban) ismert szimbólum van. Növények, állatok, ruhák színe, tárgyak meghatározott jelentéssel bírtak. Feltételezve, hogy a korabeli festő hivatalból kellett, hogy ismerje ezeket, nem lehet véletlen, ha valami nagyon nem odaillő fest – akár eretnekséggel is megvádolhatták, hiszen megbízóik is jártasak voltak az ikonográfiában. Néha nyíltan odarajzolták hát, máskor meg jól elrejtették az ilyesmit.

Leonardo közismerten öntörvényű zseni volt, nehezen befolyásolható alkotó, aki azt tette, amihez kedve volt. Ha akarta, titokban borsot tört egyházi megbízói orra alá, és olyasmit is ráfestett a képeire, amiért aligha gratulált volna a pápa, ha észreveszi. (Persze nem csak ő, a reneszánsz más művészei is hajlamosak voltak hasonlóra – elég, ha Michelangelo szarvakkal megfaragott Mózesére gondolunk.)

A regényben ezek, mint a tikos – és tiltott – tudás kódjai jelennek meg. A híres Vitruvius –tanulmány (körbe és négyszögbe rajzolt férfiakt) számos szimbólum sűrítménye. A négyzet és kör együttese az ég és föld, másként a férfi és női princípium jele. A bele rajzolt emberalak mindkettőt érinti, ami jelenti az ember égi és földi lényegiségét. De a végtagok megkettőzése utal az androgün (hímnős) archetípusra is, és (bár nincs berajzolva), könnyű meglátni a pentagramot is a széttárt lábú figurában, amely nem csak mágia-jelkép, de vénuszi (tehát a női szexualitást jelző) szimbólum is. Talán a Mona Lisa rejtélyes mosolya is ilyesmire utal, hiszen nem kizárt, hogy Leonardo magát festette meg a képen. A regény utal a „Sziklás Madonna” „pogány” jelképeire, amelyek miatt Leonardónak még egyszer meg kellet festeni a képet, de az igazi izgalmat az „Utolsó Vacsora” hozza.

Rég tudjuk, hogy kozmikus üzenetek hordozója és a világ legjelentősebb képeinek egyike. Jézus, mint a Nap jelenik meg középütt, a fő helyen, és a tanítványok négyszer hármas csoportokban veszik körül. A freskó szinte egy asztrológia tankönyv pontosságával mondja el, hogy a tizenkét zodiákusjegy tulajdonságai, szülöttei vannak felsorakoztatva az apostolok képében. (Ma ez leginkább az egykorú vagy későbbi metszeteken látható, a kép annyira tönkrement.) A keresztény ikonográfia szerint Jézus jobbján János ül, mint a legkedvesebb tanítvány, de vajon tényleg János-e az? A regény állítása (és ezt sem Dan Brown találta ki), hogy ő bizony nem más, mint Mária Magdolna, a Mester hitvese. Látható Péter nyíltan ellenséges indulata és a tanítványok sajátos érzelmeket, indulatokat kifejező gesztusai. Lehet, hogy mindez nem Júdás leleplezésnek, hanem Jézus egészen másféle bejelentésnek szól? Hiszen, ha figyelmesen megnézzük, a tanítványok egy része nem Jézusra, nem is Júdásra, hanem János-Magdolnára néz! És ha a szimbólumfejtésre adnánk a fejünket, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Janus név „kétarcút” is jelent! Lehet, hogy a művész úgy festette meg Jánost, hogy Magdolnát is jelentse egyben? Nehéz eldönteni, hogy a fiatal, hosszú hajú nőies alak ruhája alatt női keblek domborodnak-e, de semmiképp sem kizárt. Szégyenlős, pirulós gesztusa sem egy férfié! Az is figyelemre méltó, hogy míg a Biblia arra utal, hogy egy kelyhet adtak körbe, itt mindenkinek saját pohara van. A Grál (amennyiben persze itt van), semmiképpen sem egy kehely. Ez lenne a titkos üzenet? Ki tudja, talán.

A végső üzenet

Anélkül, hogy szájbarágós tanulságokat, középiskolai eszmei mondanivalót keresnénk a regényben, nagyon is aktuális üzenettel zárul. Természetesen ez is kódolt üzenet, de nem nehéz megfejteni. A hosszú nyomozás után visszaérünk a kiindulópontra, a Louvre-ba. De nem a régiségek termeibe, hanem az ősi szimbolikát hordozó, de ízig vérig mai alkotáshoz, a bejáratnál lévő üvegpiramishoz. Kezdjünk tehát kincskereséshez, kutassunk ősi templomok kriptáiban? Nem, hiszen a titok itt van a szemünk előtt. Magunkban és magunk körül kell felfedeznünk és megélnünk. A Grál itt van közöttünk, sőt soha nem is volt másutt!

MI A VÉLEMÉNYED A FENTIEKRŐL?
Ha nem használja a Facebook-ot, de szeretne hozzászólni, kérjük regisztráljon, vagy lépjen be.


Biztos, hogy törli az adatokat?


IGEN


MÉGSEM

Kérem várjon...
Fájl feltöltése folyamatban!