Szókratész halála (Platón)
Kritón ezt hallva, intett a közelben álló fiúnak. A fiú kiment és hosszú ideig maradt odakint, aztán bevezette azt az embert, akinek át kellett adnia a mérget, melyet egy csészében már kisajtoltan magávalhozott. Mikor Szókratész meglátta az embert, így szólt hozzá: "Hát derék barátom, - hiszen te értesz ehhez - mit kell tennem?" "Semmi egyebet, - felelte az – csak idd ki és járkálj, míg a lábad el nem nehezedik, azután feküdj le; így majd magától is hat."
Ezzel átnyujtotta a csészét Szókratésznak; ő pedig átvette, egészen derülten, Ekhekratész, és sem nem remegett, sem nem látszott az arcszínén vagy arcvonásain semmi változás, hanem, mint szokta, erősen szeme közé nézve az embernek, így szólt: "Mit szólsz, áldozhat-e valaki ebből az italból, ha akar? Lehet, vagy nem?" "Csak annyit sajtolunk belőle, Szókratész, - felelt az - amennyiről úgy gondoljuk, hogy megfelel a mértéknek." "Értem, - szólt ő – de fohászkodni csak szabad az istenekhez és kell is - hogy a mi innen odaátra való elköltözésünk szerencsés legyen; ezért hát íme fohászkodom is, hogy az legyen." S mikor ezt mondta, szájához emelte a kelyhet és nagyon nyugodtan, könnyedén kiitta.
Mindeddig legtöbben valahogyan csak vissza tudtuk tartani könnyeinket, de mikor láttuk, hogy issza és hogy már ki is itta, már nem tudtuk, hanem magamnak is nagy erővel és feltartóztathatatlanul előtörtek a könnyeim, úgy hogy elfedve arcomat sirattam meg magamat: mert hiszen nem is őt, hanem a magam balsorsát sirattam, amiért ilyen barátot veszítettem el. Kritón már énelőttem, minthogy nem tudta visszafojtani sírását, félreállt. Apollodórosz pedig már azelőtt is szűntelenül sírt és most hangosan felzokogott, sírva és méltatlankodva, s mindannyiunkat megindított, kivéve magát Szókratészt.
Ő így szólt: "Mit míveltek, ti különös emberek! Hiszen leginkább azért küldtem el az asszonyokat, hogy ne haszontalankodjanak így; mert úgy hallottam, hogy csendben kell meghalni. Maradjatok hát nyugodtak és erősítsétek meg magatokat."
Mi ezt hallva elszégyeltük magunkat és visszatartottuk a sírást. Ő pedig egy ideig járkált, majd miután megjegyezte, hogy a lába elnehezedik, hanyatt feküdt; így utasította ugyanis az ember; s ugyanaz az ember, aki a mérget adta, meg is tapogatta a testét, időről időre megvizsgálta lábát és lábszárát, azután erősen megnyomva lábát, megkérdezte, érzi-e még?
Ő azt felelte, hogy nem; azután lábaszárát nyomta meg az ember, és így fölfelé haladva, megmutatta nekünk hogyan hűl és merevedik. Azután ő maga is megtapogatta magát, s közölte velünk, hogy ha szívéig ér, elköltözik.
Már csaknem a köldökéig kihűlt, mikor kitakarva magát – mert idáig be volt takarva - így szólt, és ez volt végső szózata: "Kritón, Aszklépiosznak kakassal tartozunk: adjátok meg neki és el ne feledjétek." "Meglesz, - felelte Kirtón - de gondold meg, van-e még más mondanivalód." De erre a kérdésre ő már nem válaszolt, hanem kis idő múlva megrázkódott, és az ember kitakarta, s tekintete már megtört; Kritón ezt látva, lezárta száját és szemét.
Íme Ekhekratész, ez volt a vége a mi barátunknak, annak a férfiúnak, akiről elmondhatjuk, hogy mindazok között, akiket akkor ismertünk, a legderekabb volt és máskülönben is a legbölcsebb és legigazságosabb.
Devecseri Gábor fordítása
Festmény: Cignaroli Giambettino